A világbékére a legnagyobb veszélyt jelenleg az Egyesült Államok elnöke jelenti
Egy öt nyugat-európai országban végzett felmérés szerint már 2025-ben, Donald Trump második beiktatását követően is a megkérdezettek nagy többsége a világra fenyegető veszélyként azonosította az amerikai elnököt, pedig akkor még csak fenyegetőzött a büntetővámok bevezetésével. Ahogy csak fenyegetőzött azzal is, hogy hátat fordít a megtámadott Ukrajnának. Mostanra kimondható: jelenleg ő jelenti a világra a legnagyobb biztonsági kockázatot erőszakos tárgyalási technikájával, sértődékenységével, következetlenségével, hepciáskodásával, a kipróbált szövetségi rendszerek és multilaterális egyezmények iránti gőgös megvetésével, tetteinek következményei iránti érzéketlenségével. Tavaly még „csak” olyan vámháborút robbantott ki, amiből aztán nemcsak nem jött ki jól, de amelyet a konzervatív bírói többségű Legfelső Bíróság kaszált végül el; idén viszont tényleges háborút robbantott ki, amelyik, bár csak regionális kiterjedésű, közvetett módon már most hatással van az egész világgazdaságra és a következményei felmérhetetlenek.
Irán nem Venezuela
Félreértés ne legyen: a terroristákat finanszírozó, a teokratikus rendszer ellen elégedetlen tüntetőkkel kíméletlenül leszámoló, a nőket csak félig emberszámba vevő iráni rezsimnek buknia kell. A világra viszont közvetlen fenyegetést Irán egészen addig nem jelentett, amíg az Egyesült Államok elnöke csapásokat nem rendelt el ellene. Donald Trump nyilván arra gondolt, hogy pontosan ugyanolyan gyorsan, sikeresen és emberveszteség nélkül leszámolhat az ajatollahhal és megdöntheti a Forradalmi Gárda diktatúráját, ahogy az három hónappal ezelőtt történt Venezuelában. Most viszont, miután válaszként Irán a Perzsa-öböl menti országokban lévő amerikai támaszpontok, illetve a kritikus infrastruktúra ellen támadást indított, illetve lezárta a Hormuzi-szorost, regionális és globális problémák adódtak. Nem véletlenül borult ki Trump húsvéti üzenetében, és követelte káromkodva a szoros azonnali újranyitását, ellenkező esetben háborús bűncselekmények elkövetését (polgári célpontok támadását) ígérve.
Ugyanitt januárban, miután az Államok sikeres rajtaütéssel elrabolta Nicolas Madurót, ezt írtam: „Amerika megtette ezt, mert volt hozzá katonai ereje, hogy megtegye. Ezzel az akcióval viszont az Egyesült Államok tudomásul vette a második világháború után kialakult világrend végét. [...] A mostani akció, amennyire sikeres volt taktikailag, pont annyira sikeresen vet is véget ennek a második világháború után megfogalmazott alapelvnek. Hogy ez mennyire így van, azt mutatja Trump egy másik megszólalása: »Amit végigvittünk, az fantasztikus volt... meg tudjuk csinálni másokkal is. És meg is fogjuk.« Tényleg meg fogják? Felkészül Grönland? Mexikó? Kanada? Panama?”
A határok mostantól ott vannak, ahol azokat az erő nyelve kijelöli
Ha a világ leghatalmasabb országának vezetője nem ismeri el a nemzetközi normákat, akkor azzal az egész világ stabilitását teszi kockára. Egy ilyen világban elveszik a szuveneritásnak nemcsak a lehetősége, de még az ígérete is.
Az elnök a januári akciójával felborította a világrendet – azt a világrendet, amelynek legnagyobb haszonélvezője pont az Egyesült Államok volt. Abban az államban pedig, amelyik kénye-kedve szerint mond fel nemzetközi szerződéseket, indít támadásokat más államok ellen (bármennyire is érdemeljék azok azt meg), még a szövetségesei sem bíznak. Ha pedig fellazul a világrend, akkor azzal fellazul a globális kereskedelem és a világbéke is.
Irán megtámadásába – meggyőződésem – az amerikai elnököt belevitték, vagyis megvezették. Trumpnak ugyanis nem volt különösebb oka megtámadni Iránt, leszámítva azt, hogy úgy érezte, büntetlenül megteheti, és ezzel elviheti a fókuszt az Epstein-aktákról. Ám ezzel sutba dobta a legfőbb választási ígéretét; azt, hogy nem indít háborút, a régieket pedig befejezi. Valószínűleg a venéz rajtaütéstől, illetve az Iránt megcélzó korábbi katonai akció sikerétől megrészegülve a lehetséges kockázatokat nem vette komolyan, pedig a hírek szerint az egyesített vezérkari főnöke, Dan Caine figyelmeztette őt azokra. Ha a „fogd az olajat, és fuss” taktikája egyszer már működött, miért ne működhetett volna megint?
Nos, Irán nem Venezuela, és erre az amerikai elnöknek keserűen kellett ráébrednie. Az iráni rezsim túlélte a saját lefejezését, hiába hirdetett Trump a háború elkezdése óta már nagyjából negyven különböző alkalommal teljes és totális győzelmet a siíta állam felett. A támogatható célok (a rezsimváltás kierőszakolása, az iráni nép felszabadítása, Irán nukleáris programjának annihilálása, tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítése) arra az egyetlen célra módosultak, miszerint újra legyen nyitva a globális olajkereskedelem nagyjából ötödét jelentő Hormuzi-szoros. Irán nem képes felvenni a harcot az amerikai katonai gépezettel, ám az aszimmetrikus hadviselés sajátja, hogy nem is ez a célja; Vietnám vagy Afganisztán tapasztalatából kiindulva bőven elég, ha jelentősen megdrágítja az amerikai részvételt.
Üres fenyegetés
Amint Irán lezárta a Hormuzi-szorost, az elnök segítségül hívta a NATO tagországait és ázsiai szövetségeseit. Vagyis azután, hogy önhatalmúlag, a velük való egyeztetés nélkül rátámadt Iránra. Ezek az országok (Anglia, Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Ausztrália, Japán) mind nemet mondtak, udvariasan vagy kevésbé udvariasan. Trump pedig emiatt a NATO elhagyásával fenyeget – amit persze megtenni sem tud, hiszen az nem az ő döntése, a szenátus kétharmados többségének határozata nélkül ez számára lehetetlen. A diplomáciában viszont azokat, akik olyan dolgokkal fenyegetnek, amit nem áll hatalmukban megtenni, nem veszik komolyan. Ellenben a NATO-nak akárcsak a meggyengülése is negatív hatással van a világ biztonsági helyzetére. Az pedig – ballisztikus rakétákat építő északi szomszédjának árnyékában – Dél-Korea stratégiai helyzetét gyengíti meg, hogy az Egyesült Államok a mindössze pár éve, 2017-ben a Seongju katonai bázisra telepített THAAD rakétavédelmi rendszert áttelepíti a Közel-Keletre az ottani szövetségesei megvédésének céljából. Eközben Pete Hegseth már közel két tucat tábornokot mentett fel az elmúlt bő egy évben (köztük a hadsereg vezérkari főnökét indoklás nélkül, bár feltehetően amiatt, mert társaival együtt ellenezte az Amerika által követendő iráni katonai stratégiát), ami azt mutatja, hogy a hadügyminiszter mintha nem is Irán, hanem az amerikai hadsereg felsővezetése ellen viselne háborút. Az pedig, hogy az elnök tárgyalódelegációját két New York-i ingatlanbefektető alkotja (Jared Kushner, a veje, illetve, Steve Witkoff, a golfpartnere), magyarázat lehet arra is, hogy Irán miért tagadja még azt is, hogy tárgyalások lennének köztük és az Egyesült Államok között, miközben Trump négy-öt naponként azt állítja, hogy azok jó ütemben haladnak.
Érdekes fejlemény: a háború megmutatta, hogy a nagy haditechnikák kora lejáróban van. A pár ezer dolláros iráni drónokra nem lehet több millió dolláros rakétákat a végtelenségig kilőni. Úgy látszik, a drónok múlt idővé teszik a repülőgép-anyahajókra épülő tengeri doktrínát. Drónelhárításban pedig melyik ország van a világ élvonalában? Ukrajna. Az Öböl-menti országok kézről-kézre adták egymásnak az elmúlt héten Zelenszkijt, aki Ukrajna nevében tíz évre szóló katonai együttműködési szerződéseket kötött több állammal is. Olyanokkal, amelyek eddig az Egyesült Államok szövetségeseinek számítottak, onnét importáltak haditechnikát, amerikai csapatoknak bocsátottak rendelkezésre szárazföldi bázisokat. Mintha a híres jelenet az Ovális Irodában megfordult volna: „Nem vagy jó pozícióban. Nincsenek lapok a kezedben. Velünk viszont lehetnek ütőkártyáid.” Csak ezt most nem Trump mondja Zelenszkijnek, hanem fordítva.
Trump túlbecsülte Amerika erejét
Az Irán ellen indított meggondolatlan háború a nyugati szövetségi rendszer tagjait (és ebbe Ausztrália, Japán és Dél-Korea is beleértendő) gyengíti. Az agresszív és a többi országra kvázi csatlósként tekintő amerikai hozzáállás pedig nem a közös célok iránti elhivatottságot mélyíti, hanem a meglévő és újonnan keletkező ellentéteket. A háború már most jelentősen megemelte az olaj árát, amivel az Egyesült Államok közvetett módon Oroszországot támogatja, közvetlen hatásként pedig inflációs nyomást okoz. A cikk írásának pillanatában a Brent olaj hordónkénti ára 111 dollár, az Uralé viszont már 121 – a Brent közel 40 százalékkal, az Ural 75 százalékkal drágult az elmúlt öt hétben. Az Öböl-országok kétszeresen vannak sújtva: nemcsak ellehetetlenült vagy jelentősen megdrágult az olajexportjuk, de a második legfontosabb bevételi forrásuk, a nemzetközi turizmus is bajba került. Ami viszont nem pusztán a régióra, hanem a világra a legnagyobb fenyegetést jelenti, az nem önmagában az olajexport megnehezülése. A Hormuzi-szoroson keresztül nemcsak az olaj és a cseppfolyósított földgáz exportja történik: kén, metanol, ammónia, urea, foszfátok, hélium, alumínium is a szoroson át szállított árucikkek között vannak. Ezek közül több is elengedhetetlen a műtrágya előállításához. Indiában, ahol a világon a második legtöbb műtrágyát használják fel Kína után, már most problémát okoz a nyersanyag-hiány, ahogy Amerikában is nehézségeket okoz az árak emelkedése. Ez a termelés volumenének csökkenését, így az élelmiszerek árának emelkedését, sőt, akár lokális vagy regionális éhínségeket is okozhat.
Azt senki sem vitatja, hogy az iráni teokratikus rezsim embertelen, és buknia kell. A belső bajok és az emiatt felcsapó elégedetlenség nem biztos, ám lehet, hogy előbb-utóbb meghátrálásra kényszerítette volna a Forradalmi Gárdát – az viszont biztos, hogy egy külső háború elcsitítja az elégedetlenkedő hangokat is. A rezsim az olajból tartja fenn magát és finanszírozza hadseregét – itt mutatkozik meg legjobban, hogy milyen jól járt volna a világ, ha a lehető leggyorsabban átállt volna a megújuló energiaforrásokra, illetve az energiahatékony megoldásokra. Ezzel elapadhatott volna Oroszország és Irán bevételi forrása is, lelassítva vagy akár le is állítva is az Ukrajna ellen viselt háborút, illetve Irán fegyverprogramját. Az ár viszont felfutott, ami Oroszország is erősíti, miközben az olajat importáló országok pozícióját gyengíti.
Januárban ezt írtam: „Ha a világ leghatalmasabb országának vezetője nem ismeri el a nemzetközi normákat, az írottakat és az íratlanokat egyaránt, akkor azzal az egész világ stabilitását teszi kockára. Egy ilyen világban elveszik a szuverenitásnak nemcsak a lehetősége, de még az ígérete is. A szabadság feltételessé válik, hiszen azt csak egy „nagy testvér” garantálhatja – és azt is csak addig, amíg érdekében áll. Egy ilyen világban a határok ott vannak, ahol azokat az erő nyelvén megszabják. Kérdés, ebben az új rendben hol áll meg Amerika; hol áll meg a világ.” Nos, úgy látszik, Amerika túlbecsülte a saját erejét, és nem látni sem azt, hogy fogja ezt a háborút lezárni; sem azt, hogy a háborúnak milyen következményei lesznek még.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
