Az Orbán-rendszer bukása
Soha nem látott átalakulásnak vagyunk tanúi. Nem tudok olyan esetről, amikor egy hibrid autokratikus rendszert választások útján buktattak meg. Ez nem egyszerűen választási győzelem, ez igazi rendszerváltás, az Orbán-féle NER leváltása. Az emberek azt érzik, hogy megszabadultak azoktól, akik uralkodtak felettük. A Fidesz pedig, ahogy ez várható volt, nem képes túlélni a történelmi vereséget.
Érdeklődve figyelem a választási vereség utáni Fidesz-kommunikációt. Döbbenetes, hogy a volt kormánypárt vezetői, élükön Orbán Viktorral, mennyire nem tudnak szembenézni a kormányzás kudarcaival, a társadalom elfordulásával. Azt állítják, sőt úgy látják, hogy ők mindent jól csináltak, legfeljebb a kampányt rontották el. Egyébként is mindig más a hibás. Korábbi tevékenységükkel nem akarnak vagy nem tudnak szembenézni, pláne nem felelősséget vállalni. Közben szemünk láttára, döbbenetes sebességgel omlik össze a NER, illetve a Fidesz támogatottsága.
De milyen okok és tendenciák vezettek el ahhoz, hogy a társadalom 16 év után szembefordult Orbán Viktorral és rendszerével?
Intő jelek
Az autokratikus rendszerek, diktatúrák bukásának első jele, hogy a rezsim először a fiatalokat és az értelmiséget veszíti el, majd bekövetkezik a társadalomban is az átszakadás. Ha megvizsgáljuk a NER történetét, azt gondolom, itt is hasonló mintázat figyelhető meg.
A 2010-es hatalomátvétel után rendkívül gyorsan kiépültek az egypárti hatalomgyakorlás eszközei. Az egyoldalúan elfogadott Alaptörvény, a sztrájktörvény, a Munka Törvénykönyve változtatásai, a magánnyugdíjpénztárak vagyonának lenyúlása, a „fékek és ellensúlyok” rendszerének lebontása már akkor elfogadhatatlanok voltak az értelmiség egy része számára. A kultúra és tudomány területén indított kultúrharc és rombolás is hosszú ideig értelmiségi belügy maradt, nem érte el a társadalom ingerküszöbét.
A 2010-es évek közepén jelent meg a szélesebb körű elégedetlenség. A 2016. februári, a pedagógus szakszervezetek által szervezett úgynevezett esernyős tüntetés, a „kockás inges” tiltakozások, a pedagógusok civil mozgalmainak megjelenése (például Tanítanék mozgalom) egyértelmű jelei voltak annak, hogy nemcsak bérharcról van szó, hanem az ágazat egyre mélyülő szakmai válságban is van. A tiltakozások 2021 végén erősödtek fel, és a diákmozgalmak támogatásával belpolitikai válsággá szélesedtek. Bár a civil és szakszervezeti ellenállás 2023 után csendesebb lett, nem állt helyre a kormány iránti bizalom.
A bukást 2024 elejétől felgyorsította a kegyelmi botrány és az annak nyomán megjelenő tiltakozások, valamint az új ellenzék, a Tisza Párt megalakulása, illetve sokkal inkább Magyar Péter fellépése. A középrétegekben a kormány leváltásába vetett hit egyre erősödött. A 2025-ös Budapest Pride soha nem látott tömeget vitt az utcára, és aztán már akármit tett a kormány, minden ellenkező hatást váltott ki. A 2026. március 15-i budapesti Tisza-megemlékezés, valamint a 2026. április 10-i rendszerbontó koncert hangulata pedig nem csak felemelő volt, hanem egyértelművé tette, hogy az emberek meg fognak szabadulni a NER-től.
Az okok
A hibrid autokratikus rendszer bukásához vezető út, a közbizalom elvesztése komplex folyamat, számtalan okra vezethető vissza. A továbbiakban a legfontosabbakat próbálom összegyűjteni. Az okok között most nem említem meg az egyes konkrét ügyeket, botrányokat, bár ezek hatása is kétségkívül jelentős.
Orbán Viktor hosszú ideig nagyon sikeresen hitette el magáról, hogy bár lehetnek kifogások a módszereivel szemben, mégis ő a legalkalmasabb személy az ország vezetésére. Sőt azt is el tudta hitetni, sokszor még azokkal is, akik keményen kritizálták vagy támadták kormányát, hogy a nagy világfolyamatokat jóval tisztábban látja, mint mások. Ezt a képet támogatta, hogy a kormány igyekezett erősíteni az ország bezárkózását, ami nyugatról jön, azt romlottnak állították be, így tűnt sokak számára helyes magatartásnak Orbán kuruckodása az Európai Unióval szemben.
Az államhatalom rendkívül centralizálttá vált. A kormány minden fontos döntési jogkört és pénzügyi forrást magához vont. Pártállami működés valósult meg, Orbán és környezete, a Fidesz felsővezetése hozták a döntéseket, amelyeket az Országgyűlés és a minisztériumok, állami hivatalok és intézmények, a propaganda csak végrehajtottak. A hatalmi koncentráció lényegében kiüresítette az önkormányzatiságot, sőt kiszolgáltatottá tették az önkormányzatokat az állami döntéshozóknak. A polgári demokrácia helyén egy választási autokrácia alakult ki, amelynek vezetői és helyi képviselői pökhendi és arrogáns módon gyakorolták a hatalmat. A kinevezések során a szakmai szempontok háttérbe szorultak, kötelező elvárás lett a hatalomhoz való feltétlen hűség, a kormány elvtelen kiszolgálása. A vezetők sokszor megfélemlítették a nekik alárendelt embereket. Feudális jellegű függések, helyi „kiskirályságok” alakultak ki.
A hatalom belül maffiaszerű jeleket mutatott. Orbán Viktor a saját kénye kedve szerint cserélgette a körülötte álló kádereket, feltétlen lojalitást várt el. Sokszor kiderült, hogy a hatalmi központnak a klientúrában mindenkiről vannak olyan információi, adatai, amelyekkel könnyű volt sakkban tartani ezt az elitet. Ráadásul aki hajlandó volt a vezér kiszolgálására, az egyéb módon is jól járt. A kormányközeli személyek és vállalkozások óriási vagyonokat halmozhattak fel, amelynek forrásai az állami és uniós fejlesztési pénzek voltak, sőt akár egész ágazatokat uralhattak le, lásd kaszinóbiznisz. Az is előfordult, hogy a kormányközeli „vállalkozók” hatalmi eszközöket vagy köztörvényes bűncselekményeket vettek igénybe ahhoz, hogy jól működő cégeket, vállalkozásokat megszerezzenek. A kormány által kinevezett intézményvezetők, művészek pedig hűségükért cserében állami megbízásokra, forrásokra, kitüntetésekre számíthattak.
A kormány elhibázott gazdaságpolitikája miatt a 2010-es évek világgazdasági konjunktúrája és a bőséges uniós támogatások ellenére sem sikerült versenyképessé tenni a magyar gazdaságot. Egyrészt a kormány olyan ágazatokat csábított Magyarországra, amelyek alacsony hozzáadott értéket állítanak elő, lásd akkumulátor gyárak. Orbán Viktor nem értette a mai kor kihívásait, tudásalapú társadalom helyett munkalapú társadalmat akart építeni. Így az állami beruházás-támogatások alapvetően konzerválták Magyarország közepes fejlettségét (middle-income trap). Pedig a fejlett gazdaság motorját a szakképzett munkaerő, a fejlett infrastruktúra (például közlekedés), a politikai stabilitás és a környezetvédelem adja. Másrészt az országnak járó támogatások jó részét a kormányközeli vállalkozások kapták, amelyek éppen politikai kapcsolataik okán nem voltak rákényszerülve, hogy olyan fejlesztéseket hajtsanak végre, amelyek Európában versenyképessé tehetnék őket. Így a brutális mértékű korrupció állandó kísérője lett a gazdaság működésének. A kormányközeli vállalkozókból hamarosan egy keleti mintájú oligarcha réteg jött létre.
A gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a piacellenes intézkedések (az ágazati különadók, a hatósági ár, árrés-szabályozás stb.), valamint a „rezsicsökkentés” különösen érzékenyen érintette a vállalkozásokat, hiszen a lakossági viszonylag alacsony energiaárakat a kormány a vállalkozásokkal fizettette meg, akik viszont az európai átlagnál jóval magasabb áron jutottak energiához. Ebben a helyzetben a vállalkozások fejlesztései, beruházásai leálltak.
A 2020-as évektől veszélyes mértéket öltött az államháztartási hiány, a növekvő államadósság, az infláció, az átláthatatlanság, a korrupció. Az uniós források elvesztése után a nemzetközi pénzpiacokról kellett forrásokat (hiteleket) bevonni a költségvetés finanszírozásába, ezek viszont lényegesen drágábbak voltak, mint a kedvezményes uniós támogatások és hitelek.
Az Orbán-kormány 16 éve alatt nem került sor a nagy ellátórendszerek reformjára. A nyugdíjrendszert a magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosítása után meg sem próbáltak rendbe tenni, a nyugdíjak reálértéke folyamatosan csökkent. A prioritásként kezelt családtámogatások nagy részét a kormány adókedvezmény formájában biztosította, amely sokak szerint igazságtalan helyzetet eredményez. A demográfiai gondokat és a munkaerőhiányt tovább súlyosbította a kivándorlás, a becslések szerint 600-800 ezer honfitársunk költözött és/vagy dolgozik Nyugat-Európában. A korábbi kivándorlási hullámokkal szemben most általában magas képzettségű, erejük teljében lévő fiatalokról van szó.
Az egészségügyi ellátórendszer állapotáról a legbeszédesebb adat, hogy az Európai Unióban Magyarország költi költségvetésének arányában a legkisebb összeget egészségügyre, a lakosság pedig jövedelme arányában a legtöbbet magán-egészségügyi szolgáltatásokra. Az állami egészségügyet a sokszor vállalhatatlan épületek, a szakdolgozók hiánya, a végeláthatatlan várólisták jellemzik. Így mára az emberek többsége elégedetlen, rendkívül rossznak látja az ellátás helyzetét.
Hasonló a helyzet az ország jövőjének szempontjából kulcsfontosságú oktatásügy területén. Ma nemzetközi összehasonlításban alacsony a tanulók teljesítménye, az iskola pedig a kutatások szerint nem látja el egyik alapvető funkcióját: nem hogy csökkentené a társadalmi hátrányokat, különbségeket, hanem éppenséggel felnagyítja azokat. Az Orbán-kormány felszámolta az akadémiai kutatóintézetek, az egyetemek autonómiáját, amelynek az lett a következménye, hogy az érintett magyar egyetemeket kivették az Erasmus programból.
A közlekedési terén a távozó kormány, figyelmen kívül hagyva a szakmai érveket, elmulasztotta a közösségi közlekedés, elsősorban a vasút fejlesztését, pedig erre nagyon komoly uniós forrásokat is igénybe lehetett volna venni.
A külpolitikát maga Orbán Viktor tette a közélet és a választási kampány központi témájává. Ennek egyrészt az lehetett az oka, hogy amíg a külpolitikáról szól a közbeszéd, addig
nem kell a belpolitikai problémákkal és kudarcokkal szembenéznie, tehát a külpolitika eltereli a figyelmet a hazai állapotokról. Másrészt Orbán Viktor valószínűleg nagyon sikeresnek érezte saját nemzetközi tevékenységét, erősen felülértékelte magát mind az európai szélsőjobboldali, populista pártok között, mind a nagyhatalmak közötti hintapolitikában. Pedig az amerikai, az orosz vagy a kínai elnök számára a magyar kormány hasznos idióta volt csak, amelyik lelkesen és szívesen próbálkozott az Európai Unió működésének akadályozásával, sőt annak szétverésével. Ebben a játszmában Orbánt az sem zavarta, hogy saját szobrának építgetése közben Magyarország az unió szélére sodródott, természetes szövetségeseinket elveszítettük, végül pedig nagyon komoly fejlesztési forrásoktól esett el az ország.
A diktatórikus és hibrid rendszerek sajátjai az ellenségképek; szükségük van olyanokra, akiket megfelelő hazugságokra támaszkodva hibáztatni lehet a problémákért, ráadásul a felhergelt, gyűlölködő vagy éppen rettegő embereket sokkal könnyebb manipulálni. Az ellenségkép Orbán számára az EU, Brüsszel, később Ukrajna lettek. Azzal azonban nem számolt, hogy az embereknek egyszer elegük lesz a hergelésből, a gyűlölet- és félelemkeltésből.
A társadalom egy ideig passzív maradt. A diktatórikus rendszerek számára létkérdés a társadalom atomizálása, az esetleges összefogás megakadályozása. A kormány igyekezett megosztó „vonalakat” rajzolni, a kritikus hangokat ellenzéki oldalra vagy az aktuális ellenségképhez tolta. A hatalom megnyilvánulásaiban lényegében újjáéledt a bolsevik „aki nincs velünk, az ellenünk” mentalitás. Azonban egy idő után a gazdasági, társadalmi, politikai problémák akkumulálódtak, a társadalom különböző csoportjai pedig a 16 éves kormányzás során fokozatosan ráébredtek, hogy a kormány nem jól, messze az elvárható alatt teljesít, sok esetben nem az ország, nem a lakosság érdekeit szolgálja, hanem egy jól behatárolható hatalmi és gazdasági elitét. A botrányok, a közvagyon kisajátítása, a vezetés luxus életmódja, a hatalmi visszaélések erodálták a kormány tekintélyét. Helyi és országos szinten hiteles emberek kezdték nyíltan kritizálni a rendszert, rámutattak a hatalom visszásságaira. Az Orbán-rendszer népszerűségének lassú lejtmenete 2022 után következett be (magas infláció, pedagógus- és diákmegmozdulások stb.), a kormány alkalmatlansága 2026 áprilisára egyfajta konszenzus lett, így tömegek álltak a rendszerváltás mellé.
Orbán Viktor tévedett Magyar Péterrel kapcsolatban is. Alábecsülte, nem tartotta ellenfélnek, azt gondolta, azzal, hogy ignorálja, ellene irányítja a propagandát, sőt dehumanizálja, meg fogja törni a lendületét. Azonban ettől az ellenzék vezetője inkább elszántabb lett, kibírta a teljes propaganda rázúduló áradatát, karaktergyilkossági kísérleteit. A kormánypárt lépései egyenesen növelték a Tisza Párt táborát és egységét. Az új ellenzék sikerrel szólította meg a fiatalokat, akik szemében Orbán Viktor pártja elavult, korrupt, Magyar Péter viszont trendi lett. Így ez a korábban politikailag passzív réteg viharos sebességgel érkezett meg a közéletbe, és állt a rendszerváltás mellé. Ráadásul a felelősen gondolkodó ellenzéki pártok egy része az Orbán-rendszer leváltása érdekében visszalépett a választások előtt a Tisza Párt javára (például a Momentum).
Kommunikációs fronton is veszített a NER. A Fidesz médiabirodalma korábban mindig sikeresen tematizálta a közbeszédet. 2026-ra viszont a kormány politikai termékei (Brüsszel, Soros, rezsicsökkentés, háború stb.) „eladhatatlanná” váltak a társadalom többsége számára.
Nem rezonáltak a Magyar Péter által felvetett valós problémákra, ezzel lényegében önként adták át a teret a Tisza Pártnak, amely így tematizálni tudta a közbeszédet. Bár a kormány felismerte a közösségi média jelentőségét, ezen a téren is vereséget szenvedett. A létrehozott digitális polgári körökre, digitális harcosokra elköltött milliárdok szinte egyáltalán nem hasznosultak.
A kampány során óriási hibát követett el a kormány azzal, hogy a korábbiakhoz hasonlóan rövid, sokszor primitív üzenetekkel próbálta az embereket manipulálni. (A diktatórikus rendszerek sajátossága, hogy jelszavakban kommunikálnak.) Az üzenetek szinte teljes egészében hazugságokra épültek, az ukránozásnak, a brüsszelezésnek, a háborús pszichózis felpörgetésének semmilyen valós alapja nem volt. A kormány kizárólag az ellenségképre alapozott, egyéb üzenete nem volt, nem rajzolódott ki semmilyen jövőkép. Az orosz titkosszolgálat befolyásolási kísérleteit pedig a nyilvánosság eszközével sikerült meghiúsítani. Ezek a kísérletek és a választási csalások még elszántabbá tették a rendszerváltó többséget. A Fidesz elvesztette az „utcát” és a mozgósítási versenyt is. A választáson döntő jelentősége volt a Fidesz ellenes protest-szavazatoknak, és ez is bizonyos értelemben Orbán „érdeme”.
Orbán Viktor rendszerének sajátosságai
Azt gondolom, hogy az Orbán-rendszer nem egy sikertelen választási kampányban szenvedett vereséget, nem egyszerűen Magyar Péter győzte le. Hanem maga Orbán Viktor.
Orbán Viktort még a kritikusai is rendkívül tehetséges politikusnak tartják. Amennyiben a politikai tehetség mértéke a hatalom megszerzésének és megtartásának képessége, akkor ez kétségtelenül igaz is. Rendkívül pragmatikusan képes saját álláspontjának változtatására is, ha érdekei ezt kívánják, számára az eszméknek csak a hasznosságuk fényében van jelentősége. Mivel ez a pragmatikus szemlélet a párt számára is hasznosnak bizonyult, sikerült lassan kiépítenie a saját táborán belül saját kultuszát, tévedhetetlenségének mítoszát. A tusványosi beszédekben megosztotta gondolatait, elképzeléseit a világpolitikai folyamatokról, amit hívei lényegében egy vátesz kinyilatkoztatásaiként kezeltek, holott ezek rendszerint tévesek voltak, vagy tévedésen alapultak. Ráadásul egy idő után magát omnipotensnek tartotta, ami egy ilyen erősen centralizált struktúrában számtalan hibához vezet.
Nem törekedett viszont nemzeti egységre, folyamatosan harcot hirdetett valakik ellen, a gyűlöletkampányokat felerősítette az uszító propaganda. Orbán pedig szeretett a győztes hadvezér szerepében tetszelegni, aki ráadásul nem ismer kompromisszumot, mert azt gyengeségnek tartja. Ezt a konfrontatív magatartást, a saját önös érdekeink elsődlegességét, kizárólagosságát sugallotta az atomizált társadalom felé is. Ez történelmi súlyú vétek. A világban, különösen az Európai Unióban a kooperáló társadalmak sikeresek, a társadalmi kohéziót az együttműködés és a tolerancia teremti meg elsősorban.
A sikertelenségekért viszont mindig más volt a hibás, Orbán sosem tudott szembenézni saját felelősségével és hibáival, azok következményeivel. Sőt ez a következménynélküliség jellemzője lett az egész rendszernek is.
Ha viszont a politikai tehetséget úgy értelmezzük, hogy a politikus képes-e a társadalom előtt álló fontos problémákat felismerni és megoldani, akkor Orbán Viktor nem tehetséges politikus, hiszen ezen a téren nagyon alacsony színvonalon teljesített a kormánya. Nem volt képes az elmúlt 16 évben egyetlen átütő reformot sem megvalósítani.
Az Orbán-rendszer sorsa valójában születése pillanatában eldőlt, vereségre volt ítélve. Ugyanis a diktatúrák, a hibrid autoriter rendszerek, választási autokráciák stb. a nyugati (keresztény) civilizációban (Huntington) nem működőképesek hosszú távon. Ezek a rendszerek ugyanis rugalmatlanok, nem képesek alkalmazkodni a változásokhoz. Ennek oka elsősorban a káderpolitika. Orbán Viktor fokozatosan lecserélte a környezetében lévő politikusokat, tanácsadókat olyanokra, akik az ő feltétlen hívei voltak, akik azt mondták, amit szeretett volna hallani. A vezetők kiválasztásánál elsődleges szempont lett a lojalitás. Ez a kontraszelektált vezetés már középtávon sem alkalmas valódi kormányzati munkára. A rendszer vezetésében nincs „feed back”, megfelelő visszajelzés, a vezetőtől, annak kegyeitől való félelem azzal jár, hogy nem valós, hanem eltorzított információk jutnak el hozzá. A hatalmi elit elsősorban a saját túlélésével van elfoglalva, nem tudja, nem meri a valós helyzetet megjeleníteni. Így a döntések sok esetben megalapozatlanok, mellőzik a szakmaiságot, a kormányzás minősége folyamatosan romlik.
Orbán Viktor lényegében elveszítette kapcsolatát a társadalmi valósággal. És az is az ilyen rendszerek sajátossága, hogy ezt sosem ismerik fel időben. Sőt, sokszor tényleg elhiszik, hogy az emberek valóban szeretik a vezetőt. (Idézzük Winston Churchillt: „A demokrácia a legrosszabb kormányzati forma – leszámítva az összes többit, amit időről időre kipróbáltak.”)
De az is kérdés lehet, hogy miért lett ilyen a rendszer. Azt gondolom, hogy ennek magyarázatát talán Orbán Viktor személyiségében kell keresnünk. Ő mindig nyerni akar, és mint látható, bármi áron. De ami egy másodosztályban játszó futballistánál akár erény is lehet, az a politikában probléma. Orbán Viktor rugalmatlan, hiányzik belőle a megfelelő empátia, tolerancia, a másként gondolkodók iránti tisztelet. Nem meggyőzni, hanem legyőzni akar mindenkit, aki szembekerül vele. Nem tud és nem akar konszenzust teremteni, pedig ez egy politikusnál alapvető készség, helyette diktálni akar (lásd: „meghosszabbítjuk Bicskéig”). Hisz abban, hogy okosabb másoknál, jobban érti a világot, pedig egyértelműen látható, hogy ez nem így van. És hiányzik belőle az önreflexió, képtelen szembenézni saját korlátaival és felelősségével. Hatalma öncélú, nem a társadalom szolgálatáról szól.
Rendkívül erős benne viszont az akarat és az önérvényesítés képessége. Így végül ő maga lett a párt, ő maga lett a rendszer. Az a rendszer, amit felépített, aminek összeomlása szükségszerű volt, és ami végül őt is maga alá temette. 16 év kormányzással történelmi nagyság lehetett volna, ehelyett a történészek elszalasztott lehetőségnek, zsákutcának fogják értékelni a kormányzását.
A szerző történelem szakos középiskolai tanár