Csatatéren nehéz vitázni
A kampány során szinte teljesen eltűnt a tisztelet a közéletből. Most az a kérdés, hogy az új parlamenti képviselők és a frissen kinevezett miniszterek képesek lesznek-e stílust váltani: emberibb, higgadtabb hangon szólalnak majd meg, vagy marad a sárdobálás.
A téma különösen aktuális, hiszen május 11-én érdekes anyag jelent meg a kormany.hu oldalon. Az írás arra utal, hogy a jövőben fontos kérdés lehet a közigazgatási és a pártpolitikai kommunikáció határának elválasztása. A bejegyzés szerint: „Az elmúlt években a közpénzből működtetett állami kommunikáció sok esetben pártpolitikai kampányok eszközévé vált”. Az új vezetés változtatni szeretne ezen. Ebben a munkában irányt mutathat a frissen kinevezett miniszterek retorikája. A következő hónapokban kiderül, hogy az új vezetés valóban változtatni akar-e a közéleti hangnemen, vagy a kampányban megszokott durvaság végleg beköltözik az állami kommunikációba.
A durva hangnem máshol is gond
A probléma nem elszigetelt jelenség: a nemzetközi sajtó évek óta jelzi, hogy a nyilvános megszólalások hangneme egyre élesebb, a politikusok pedig mind gyakrabban a szembenállást erősítik, nem a párbeszédet. Az elemzések egyre gyakrabban mutatnak rá arra, hogy a kampánystratégiák tudatosan ráerősítenek a konfliktusos, éles megszólalásokra, mert ezek nagyobb figyelmet kapnak a médiában. Így a nyilvánosság logikája is fokozatosan átalakul: az érvek helyét sokszor az ütközések veszik át. Ha ez a dinamika tartóssá válik, az nemcsak a politikai kommunikáció stílusát, hanem a közéleti párbeszédet és a média működését is átformálhatja.
Ennek jelei már régóta látszanak: a sajtóval sehol sem bánnak kesztyűs kézzel a világ politikusai. Az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump gyakran a „nép ellenségének” nevezi a médiát, de főleg azt a részét, amely nem ugyanúgy látja a világot, mint ő. A török elnök, Recep Tayyip Erdogan pedig egy alkalommal az újságírókat „terroristák kertészeinek” nevezte. A magyar példákat azért nem érdemes itt sorolni, mert elvinné a fókuszt a lényegről. A téma szempontjából hasznosabb azt megjegyezni, hogy a döntéshozók nemcsak a sajtót támadják, egymást is egyre durvábban minősítik.
Hajtóvadászat az ellenfélre
A németeknél például Alexander Gauland retorikája gyakran vált ki heves vitákat, néhány éve volt olyan választási este, amikor az AfD rendezvényén politikai ellenfeleiről azt nyilatkozta: „wir werden sie jagen” („üldözni fogjuk őket”). A hajtóvadászatra buzdító kijelentés országos vitát váltott ki, és sokan úgy vélték, hogy ez már nehezen fér össze a demokratikus politikai diskurzussal.
Az Európai Parlamentben is gyakori, hogy képviselők egymást „hasznos hülyének” minősítik. Legutóbb a német Moritz Körner beszéde keltett feltűnést, míg a belga Guy Verhofstadt neve is többször felmerült hasonló viták kapcsán. Talán ő az, aki legtöbbször használta ezt a kifejezést, igaz, sokszor ő maga kapta meg ezt a nem túl hízelgő jelzőt.
Nemcsak az Európai Parlamentben megy a „hülyézés”. Volt idő, amikor ez már könyv formájában is megjelent: a Useful Idiots: How Liberals Got It Wrong in the Cold War and Still Blame America First című kötet a kétezres évek elején jelent meg egy amerikai, konzervatív újságíró tollából. A könyv olyan politikusokat és közéleti szereplőket bírál, akik a szerző szerint a hidegháború idején relativizáltak bizonyos politikai veszélyeket. A műben több ismert név is szerepel, például Jimmy Carter, Bill Clinton, Noam Chomsky és még Jane Fonda is.
Hogy manapság ki mindenkit neveztek hülyének ellenfelei, arról akár még egy újabb könyvet lehetne írni, de a listázásnál sokkal fontosabb az a kérdés, miért veszélyes, ha idiótának, ellenségnek tartjuk egymást.
Erre a kérdésre egy osztrák cikk is kereste a választ idén áprilisban: Mit eredményez, ha a vezetők „csatatérként” élik meg a párbeszédet? A Kronen Zeitung újságírója szerint a nyelv nem semleges: minden durva mondat eltolja a határokat. Ami tegnap még elképzelhetetlen volt, az ma kimondható, holnap pedig már a szélsőségesebb hang is „természetesnek” tűnhet. Ezért egyre inkább ellenségképek születnek a vitapartnerek helyett. Mindennek eredménye, hogy manapság a másik fél már nem meggyőzendő szereplő, hanem legyőzendő ellenfél – írta az újság.
Ha nincs közös nyelv, nincs kompromisszum
Bécsben, Budapesten, Brüsszelben, Berlinben és talán Moszkvában is egyre gyakrabban merül fel a kérdés: elvárható-e a vezetőktől a minimális felelősség és önmérséklet, vagy végleg elfogadjuk, hogy a harsányság fontosabb lett a bölcsességnél? A válasz valószínűleg mindannyiunkban ott van. Jó volna, ha ebben változás történne. Magyarországon erre most éppen van esély. A kommunikációs tanácsadók, az újságírók és a politikusok közösen is sokat tehetnének azért, hogy a vita újra vita legyen. Ne csatatér!
A kérdés ma igazán egyszerű: beszélünk egymással, vagy csak egymás mellett? Mert ha a politikai térben a kommunikációs marketing továbbra is felülírja a párbeszédet, akkor nem marad helye a vitának. Egy ilyen térben a szereplők nem vitapartnerek többé, hanem egy torz kommunikációs rendszer részei – ahol idővel még a „hasznos idióta” kifejezés is csak egy finom, „barátságos” minősítés lesz…