Így jutottunk oda, hogy a legtöbb japán már el sem tudja képzelni az életet a jakuza nélkül

Ha A polip, a Suburra és más olasz maffiafilmek, illetve -sorozatok alapján azt gondoljuk, hogy a szervezett alvilág csápjai keresztül-kasul szövik és folyamatosan fojtogatják az olaszországi politikát és közéletet, akkor a jakuza és a japán felvilág szoros kapcsolatára már nincsenek is szavak. A kettő teljesen elválaszthatatlan egymástól: a szervezett bűnözői csoportok bizonyos régiókban és társadalmi osztályokban szociális, rendfenntartói, gazdasági, pénzügyi, kulturális és közösségszervező szerepet látnak el. A helyi politikusok és állami tisztviselők talán azt sem tudják, hogy ők igazából kinek is dolgoznak, mely szervezet a tényleges munkáltatójuk.

A jakuza Japán társadalomban játszott alig kibogozhatóan összetett szerepét járja körül Martina Baradel Jakuza blues című könyve. A szerző szociológus, az Oxfordi Egyetem szociológia tanszékének tanára. A szűk szakterületéről írta ezt az első laikus olvasóközönségnek szóló könyvét, hiszen a japán szervezett bűnözést vizsgálja szociológiai szempontból. A könyvben rengeteg első kézből származó információ segítségével rekonstruálja a jakuza utóbbi hetven éves (vagyis nagyjából a II. világháború végétől íródó) történetét.

Baradel az évek során rengeteg japán rendőrrel, újságíróval és jakuzataggal készített mélyinterjúkat. Az e beszélgetések során szerzett információkból egy fiktív jakuzafőnököt alkotott, akit Junicsiro Tanakának nevezett el. A vele folytatott sorozatos beszélgetésekből bontakozik ki a jakuza – és teljes Japán – 20. század második felét átölelő története. A választott időszak korántsem véletlen: bár a jakuza gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza, drámai felemelkedése a világháborús japán kapituláció pillanatában indult el. A japán állam széthullott, a rendőrség létszámában megtizedelődött, és be kellett szolgáltatnia fegyvereit.

A gyakorlatban szinte megszűnt a közrend. A szervezett bűnözés pedig nem egyszerűen tombolni kezdett, hanem teljes mértékben kitöltötte a számára rendelkezésre álló teret, és átvette a rendfenntartói feladatokat is. A háború utáni japán politika (Hirosima és Nagaszaki hűlt helyét látva) elutasította az erőszakot, és a társadalmat a pacifizmus hatotta át. De a piti bűnözők persze nem tűntek el a semmibe, így mégiscsak szükség volt karhatalomra – ütőképes rendőrség híján pedig ezt a szerepet a jakuza önzetlenül magára vállalta.

A jakuza ellentmondásos megítélése azóta is él a japán társadalomban: miközben persze mindenki tudja, hogy alapvetően bűnözőkről van szó, sokan afféle jóságos nagybácsinak, szó szerint keresztapának tartják a jakuzafőnököket, hiszen a szervezeteik szerető családként fogadtak be minden földönfutót a háború után, és olyan régen jelen vannak a társadalom minden zugában, hogy a legtöbb ember már el sem tudja képzelni az életet nélkülük.

Baradel jogszociológusként és kriminológusként azonban messze nem szimpatizál a jakuzával. Kimutatja, hogy részben a japán jogrendszer gyengesége felelős a szervezett alvilág és az állam szoros és megbonthatatlannak tűnő kapcsolatáért. De a japán hagyományok és a mindenki által kötelezően betartandó illemszabályok sem segítenek a maffia visszaszorításában. Ezen pedig semmi sem változtathat a belátható jövőben.

(Martina Baradel: Jakuza blues. Ford.: Tekulics Judit. Corvina, 2026. 7990 Ft)

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/12. számában jelent meg március 20-án.