Búcsú a FidesztőlPremium

Most hétfő van, mire ez a cikk utcára kerül, lezajlott a Fidesz országos választmányi ülése. Vélhetően személyekre lebontva ismerhető lesz, miképpen képzeli el Orbán Viktor a pártja jövőjét. Annyit a választmány előtt is tudhatunk, hogy ő maga nem kíván nyugdíjba menni, hanem aktív alakítója akar maradni a holnapi Magyarországnak.

Történelmibb távlatból érdemes az utolsó pillantást vetni az április 12-én összeomlott rendszerre és pártjára. Maga a Fidesz 1988. március 30-án alakult, 38 éve. Hosszú idő. Kezdetben afféle balos-liberális, fiatalos, vidám, sőt egyenesen humoros társaság volt, friss levegőt hozott az összeomló szocializmusba, amelyben éppen éledezni kezdtek az 1940-es években elhalt-kivéreztetett pártok. Az első időszakban (2002-ig) a legfontosabb változások a következők voltak: Orbán Viktor és köre kiszorította riválisait (akik közül ma már csak Fodor Gábor érdekes, mivel ő újabban nagy támogatója lett a mostani Orbánnak, ami azért abszurd, mert a mai Fidesz foltokban sem hasonlít arra, amit Fodor képviselt akkor és még évtizedekig), azután Orbán belépett a Liberális Internacionáléba, amelyben alelnök is volt (1992–2000), aztán átlépett a (konzervatív-kereszténydemokrata) Európai Néppártba, közben pedig választást nyert (1998), kormányzott, aztán veszített (2002).

A vereség után az immár keresztény-konzervatív-polgári Orbán szakított a korábbi szervezeti felfogásával, és választási pártból néppárttá szervezte át, immár az ő egyszemélyi uralmával. 2003-ban nevet is változtattak, maradt a „Fidesz”, de azóta nem „Fiatal Demokraták Szövetsége”, hanem „Magyar Polgári Párt”. Széles mozgalmat, polgári köröket szerveztek a párt köré, ami nagyban hozzájárult a 2010-es választási győzelemhez. A kétharmados országgyűlési többség megszerzésének másik, nem kevésbé fontos oka, hogy a baloldalt elfoglaló Gyurcsány Ferenc a maga kapkodó-vagdalkozó politikájával szétverte a koalíciós liberális pártot (a Szabad Demokraták Szövetségét), és saját pártját, a Magyar Szocialista Pártot is elszakította hagyományos szavazói bázisától, a szerényen élő, mindenféle változástól idegenkedő, az állami támogatásokat, osztogatásokat elváró tömegtől. Orbán viszont 2006-tól folyamatosan élt a szociális demagógia eszközeivel, újbóli kormányzásának pedig egyik alapkövévé tette.

Orbán Viktor 16 évnyi uralmának politikai alapja az volt, hogy a társadalom minden csoportját valamilyen formában a saját pártjához kötötte. Ez 2024-ig sikeres is volt. A leglátványosabban a Kereszténydemokrata Néppárton keresztül a gyakorló vallásos rétegeket gyűjtötte be, ebben fontos szerepe volt az évről évre nagyobb egyháztámogatásoknak. Cinikus következetességgel intézte a roma/ cigány társadalom támogatásának megszerzését: időről időre megtalálta azokat, akikkel bizonyos helyeken és mennyiségben sikerült pénzügyi alapon megszervezni a szavazatbegyűjtést. Hasonlóan, bár szofisztikáltabb módon gyűrte maga alá Orbán a vidéket: a nagybirtokrendszert középkori szintre hizlalta, csupa baráti „gróf” kezében, a falvakat pedig politikai alapon osztott támogatásokkal hódította meg. A polgármesterek értettek a szóból, az akadékoskodókat megbuktatták a következő választáson. Elfoglalták a vállalkozók társadalmi szervezeteit is, a régi kisgazdapárt és MDF maradványszervezeteit is. A népszerűségkeresés a nacionalista demagógia mezejére vitte a rezsimet, a Fidesz 2021-ben kiszorult az Európai Néppártból.

A rendszer igazi értelme az volt, hogy minden pénzmozgás Orbán akarata szerint történjék. Először is a források: az állami bevételeket értelemszerűen a Fidesz-kétharmad irányította. Ezeréves történelmi szerencséjére az Európai Uniótól kolosszális támogatások érkeztek, amelyek elköltéséről az őáltala kijelöltek döntöttek. Továbbá 2012 végétől 2020-ig hatalmas világgazdasági konjunktúra volt. Történelmünkben példátlan anyagi mozgástér állt Orbán rendelkezésére – és ő ezt egy szűk kör példátlan intenzitású gazdagítására fordította. És szociális demagógiára (13. havi nyugdíj, rezsitámogatás, kamattámogatások).

Az Orbán-rezsim lényege az volt, hogy minden pénzfolyamot meg tudjon csapolni. Az összes döntésben az volt a fő szempont, hogy mennyit lehet majd lenyúlni belőle. Emiatt látványos, ám a kisember számára áttekinthetetlen beruházások folytak: stadionok, hidak, utak, paloták a várban, kastélyfelújítások, külföldi (?) cégek támogatása stb. A magyar történelem legkorruptabb kormányzata bukott meg most. Könnyű ezt belátni, ha erkölcsi választ adunk arra a kérdésre, hogy mennyi pénz érintett korrupcióban akkor, ha egy 100 egységnyi beruházásra az állam 130 egységnyi pénzt ad? Tisztességes értékelés szerint a teljes összeg része a korrupciónak. Ezért mondjuk, hogy az Orbán-rezsim velejéig romlott, és felszámolása hosszú, keserves folyamat lesz.

Április 12-e óta a következőket láthatjuk: 1. A rezsim fő haszonélvezői menekülnek. 2. Maga Orbán új stratégiát állít föl, amely egyébként a 2002 utáni: parlamenten kívüli tömegmozgalmat remél szervezni. Ez utóbbi érint minket, akik eztán is itt kívánunk élni.

Az új mozgalom két hazugságra alapoz: 1. A 16 év jó volt, a bukás oka, hogy az emberek elunták, a változásra voksoltak, de hamarosan visszasírják Orbánt. Önvizsgálatra, önkritikára a Fideszben nincs szükség. 2. Orbán bejelentette, hogy „újjászervezi a nemzeti oldalt” – merthogy ő és a Fidesz a „nemzeti oldal”. Tehát változatlanul hisz a gyűlölet erejében. Most születő mozgalma karbantartja, sőt mélyíti a társadalmi árkokat.

Távlatos fejlődésünknek előfeltétele, hogy Orbán eltűnjék a közéletből, és a Fidesz mihamarabb elsorvadjon. Össznépi búcsút kell vennünk a most 38 éves párttól, amely szépen indult, de hatalomra jutván borzalmas romlást hozott a magyarságra.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/18. számában jelent meg április 30-án.