Stunde NullPremium

Ezen kifejezés a katonai tervezési szaknyelvből költözött át a második világháború utáni Németországot leíró történelembe. A mai Magyarországra is illik, hiszen a minapi országgyűlési választás no meg az utána következett népünnepélyek világosan mutatják: új kezdetet akar a magyarok elsöprő többsége.

Németországnak nagyon bejött a Stunde Null, egyesek úgy fogalmaztak utólag, hogy 1945-ben mindenki győzött, még a németek is – csak ők még nem tudták. Ez persze a „nyugatnémetekre” vonatkozott, akiknek a vereség meghozta a személyi szabadságot tiszteletben tartó, a gazdasági szabadságot szociális igazságossággal egészségesen ötvöző berendezkedést.

Nekünk, magyaroknak a helyzetünk ma csak részben hasonlít az 1945-ös németre. A fő különbség abban áll, hogy ha egy német 1945 májusában szétnézett maga körül, világosan láthatta, hogy a Hitler-rezsim zsákutca. Az ország emeletnyi romhalmazzá vált 12 évnyi tébolyult vízió, beteges fantazmagória, az „ezeréves birodalom” egyenes következményeként. Nálunk ez nincs. Sokak fejében a várnegyed, a stadionok, az autópályák stb. jönnek elő az Orbán-rezsimre gondolva. Mások ugyanezek okán dzsentri Disneylandre, üresen ásítozó, porladó betonú lelátókra, kátyús helyközi utakra asszociálnak. Szóval nem egyértelmű a vizuális hatás.

A mai magyarság állapota sokkal rosszabb, mint a németeké volt 1945-ben. Keserű belegondolni, de a tennivalókat sokkal könnyebben lehetne össznemzeti célokká formálni, ha „csupán” annyi bajunk volna, hogy romokban hever az ország.

Valójában a messze legfontosabb, legégetőbb mai problémánk a hibás önismeret. A felhőtlen boldogságban táncoló Kossuth téri tömeg láttán elszorul az ember szíve: vajon hajlandók lesznek-e végiggondolni, elfogadni, hogy eztán máshogyan kell élni? Az 1990-es rendszerváltozás azért siklott ki, mert az akkoriak egyfajta nyugatiasabb Kádár-rezsimre vágytak – nagyobb jólétre, továbbra is kevés erőfeszítéssel –, és amikor szembesültek azzal, hogy bizony nem úgy megy, hogy szimplán kormányt cserélünk, hanem a nyugati jóléthez nyugati minőségi teljesítmény, szorgalom, hatékonyság is kell, nos akkor visszahívták Horn Gyuláékat, akik viszont nem hozták vissza a kádári idillt.

A bibliai negyvenesztendős pusztai vándorlásból „csupán” 36 telt el, optimistán reméljük, hogy az azóta jórészt lecserélődött magyarság most el fogja fogadni, hogy mindennek meg kell változnia – miért is?

Valójában nem egyszerűen a szabadságunk miatt kell megváltoznunk, hanem mindenekelőtt azért, mert rákényszerülünk. Ma a puszta nemzeti túlélés a tét.

Sokkal rosszabb állapotban vagyunk, mint a németek voltak 1945-ben. A mai magyar nép kétségbeejtően elöregedett, kétségbeejtően rossz az egészségi állapota, kétségbeejtően gyenge az alkotóképessége (a szaktudása, de a szorgalma is), és ráadásul nemsokára erkölcsi vizsgára kötelezi a történelem. A vizsga tárgya pár hónapon belül az lesz, hogy képes lesz-e ki-ki felülemelkedni az egyéni önzésen. Egyénileg és egész társadalmi rétegek számára is föl fogja tenni a kérdést az Élet (a történelem másik neve).

Miről kell sürgősen dönteni? Nem lehet tovább halogatni nehézsúlyú döntéseket, mert a magyar állam mint intézményrendszer összeomlófélben van. Nyilván a legfájdalmasabb a nyugdíjrendszer átalakítása. Hasonlóan keserű falat lesz a halaszthatatlan egészségügyi reform. Ha akarunk még jövőt magyar népünknek, akkor nagyszabású, korszakos átalakítás vár a közoktatásra. Őszintén kell beszélni és változtatni a szociális rendszereken. És ott vannak a napi életvitel peremfeltételei: a közlekedés, a községi-városi szolgáltatások, a rezsicsökkentésben lerohadt víz- és csatornahálózat kérdése stb. Iránytű a társadalmi igazságosság, és a haszonélvezőknek mindig van erejük, lehetőségük kisiklatni a jó kezdeményezéseket.

A Tisza eleddig zseniálisan kommunikált. A gigantikus problémahegy leküzdéséhez talán a Szörényi–Bródy páros illenék (az újraépülő nemzeti egység jegyében is): „lehetnénk új honfoglalók”. A személyes felelősséget meg talán Máté Péterrel hívhatnánk elő: „Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el! Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.”

A Tisza eleddig zseniálisan kommunikált. Az élő művészek alkotásaiból biztos kézzel emelt ki két zseniális művet, A Pál utcai fiúkból a Mi vagyunk a Grund című dalt és Pásztor Anna meg Kiss Tibor (Quimby) Márti dala című alkotását. Ez a két remekmű a XXI. századi magyarság két eleven himnusza. Ott van a helyük Kölcseyé mellett már csak azért is, mert a mester imája ugyan önvizsgálatra hív (ami fontos), de ez a két dal cselekvésre motivál, ami most még inkább az.

Magyar Péternek és mozgalmának nem pusztán az az érdeme, hogy elsöpörte a korrupt, galád Orbán-rendszert. Ennél sokkal többet ért el: megszólította a nemzet lelkét. Most nem szabad elszalasztani a történelmi pillanatot.

Honfitársak! Akarjunk! Nem lesz könnyű, de itt és most igenis megvan a szikra, él a nemzet mint közös ihlet (József Attila), vagy a néprajzos Györffy István szavával:„A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése”.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/20. számában jelent meg május 15-én.