Váteszek kíméljenek!Premium

A latin vates szó jóst, jövendőmondót jelent, olyan különleges képességű személyt, aki a jövőbe lát, küldetést érez magában a közössége jövőjének alakítására. A keltáknál a druidák és a bárdok egyaránt váteszek voltak, ugyanúgy, mint az ókori zsidóknál a próféták. Utódaikként 19. és 20. századi irodalmunkban kivételes tehetségű költők léptek fel, akik a magyar nemzet politikai és erkölcsi vezetőjeként szólaltak meg. Ez a hagyomány olyan erős volt, hogy a Magyar Írók Szövetsége, amelynek a pártállamban egyedül volt jogosítványa az irodalom képviseletére, politikai aktornak számított, olykor még az MSZMP legfelső szintjein is állást foglaltak néhány, az írók által felvetett „sorskérdésben”.

Napjainkra eltűntek a „váteszköltők”, de a politikából nem tűntek el a váteszek. 1919 után megjelentek az általuk elképzelt jövővel kampányoló pártvezérek, akik arra a válságos helyzetre reagálva, amelyet az elvesztett első világháború, a kudarcos forradalmak és a drasztikus következményekkel járó trianoni békeszerződés idézett elő, radikális eszméket hirdettek. Állították, hogy ezek megvalósulása a küszöbön áll, nyilvánvaló és elkerülhetetlen. Első, jelentős képviselőjük a nagy politikai ambícióval rendelkező Gömbös Gyula volt, akit a realitásokat érzékelő miniszterelnök Bethlen István vagy egy évtizeden át semlegesíteni tudott. De az ő bukása után az európai politikában teret nyert a „váteszek vátesze”, Adolf Hitler, aki a hozzá hasonló adottságú közép-európai nacionalista vezetőkben találta meg a szövetségeseit. Ezekből nálunk is nagy volt a választék, bár végül már csak az elborult elméjű Szálasi Ferenc maradt. Az „Új Európa” nemzeti szocialista víziója arra a széles körben elterjedt teóriára épült, hogy a polgári demokrácia rendszere fölött a piacgazdasággal együtt visszavonhatatlanul eljárt az idő, a jövő a tervgazdasággal kombinált diktatúráké.

Ugyanennek a katasztrofális következményekkel járó „váteszpolitikának” az internacionalista változata jelent meg térségünkben 1945 után, amit Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra jutott Magyar Kommunista Párt képviselt. De a „daloló holnapok” propagandája csak egy ideig volt képes elfedni a terrort és a mindennapok nyomorát. Ezeket Rákosi Mátyás egyszerűen nem érzékelte, annyira lekötötték hatalmi machinácói és világpolitikai ambíciói, amelyeknek megvalósulását természetesen ő is az utópikus jövőtől várta. Az elementáris erejű megrázkódtatást okozó 1956-os forradalomra volt szükség ahhoz, hogy egy olyan pártvezető jusson hatalomra, akinek a hangja ugyan belesimult nagy szövetségese, a Szovjetunió által vezényelt ideológiai kórusba, de a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy pártjának a jelen számos, állandóan újratermelődő problémájának a megoldására kell koncentrálnia. Kádár János a szociáldemokrácia hagyományát követve „a mindennapi kompromisszumok robotosaként” hivatkozott önmagára, és a nyolcvanas évek elején még úgy tűnt, megvalósította a maximumot, amit az adott körülmények között Moszkva árnyékában el lehetett érni Magyarországon.

Úgy tűnt, hogy a „létező szocializmus” összeomlásával végleg leáldozik a „váteszpolitikának”. De már 1989-90-ben feltűnt a választásokon győztes MDF egyik szárnyának vezetőjeként az a Csurka István, aki a „magyar jövő” nevében szembeszegült a miniszterelnök, Antall József vezette realista többséggel. A kormányzó párton belül megalakult, Csurka által vezetett Magyar Igazság Nemzetpolitikai csoport a parlamentben ellenezte az ukrán-magyar alapszerződést, majd a Magyar Igazság és Élet Pártja (az akkori parlamenti pártok közül egyedül) nem szavazta meg a NATO-ba és az Európai Unióba való belépést sem. Csurka igazi „váteszpolitikus” volt, nem is tehetségtelen. De egész világszemlélete irreális küldetéstudatra épült. A jelen súlyos gondjainak orvoslását a jövőben képzelte el, amelyet a vízióival toborzott többség segítségével tervezett megvalósítani. Legfőbb ellenségének a globális nagytőkét tekintette, annak hazai „ágenseivel” együtt. „A végső cél a magyarság kipusztítása. Nem fegyverrel, nem mérges gázzal, hanem pénzügyi politikával, életlehetőségeink elvonásával, mert kell a hely a másoknak. Ez a kor, amelyben élünk különösen az, ami ránk következik a jövendő században a Népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységben élő, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik ezt a népvándorlást, mert ez az érdekük. Az USA a NATO-n keresztül már beérkezett Európa közepébe, és most a saját igényeinek megfelelően néplerakatot akar csinálni Európa és Oroszország között”, írta Csurka 1998 februárjában.

Ebben az évben, két hónappal később magam is a „polgári Magyarország” ígéretével kampányoló Fideszre szavaztam, nem is álmodva arról, hogy Orbán Csurkához hasonlóan váteszi babérokra tör majd. Azt sem láttam előre, hogy Orbán Viktor azután, hogy a pártjával 2010-ben kétharmados többséget szerez a parlamentben, ahelyett, hogy nekilátna a már akkor is kétségbeejtő helyzetben lévő magyar egészségügy, a kötöttpályás közlekedés vagy a közoktatás rendbe tételének, rövidesen illiberális ámokfutásba kezd, választásokra alapozott önkényuralmat teremt. Míg a drámaíróból lett néptribun a jövőben még csak a Kárpát-medence domináns hatalmává akarta tenni Magyarországot, Orbán már Brüsszelt akarja majd elfoglalni, át akarta alakítani az Európai Uniót, és egész földrészünk számára próbált irányt mutatni.

Orbán Viktor „korszakot épített”, „be akarta írni magát az európai történelembe”. En passant új szemléletű értelmiséget akart kinevelni, ebből a célból hozta létre a Mathias Corvinus Collegiumot – ez a törekvése bizonyos hasonlóságot mutat a kommunistákéval, akik 1945 után a Népi Kollégiumok Országos Szövetségével örvendeztették meg kortársaikat. Jó, hogy nem mondta Horatiussal: „Exegi monumentum aere perennius” vagyis „Ércnél maradandóbb emlékművet állítottam magamnak”. Efféle hübrisz költőknél még elmegy, de politikusnál végzetes, mert elhomályosítja a látást, felszámolja a valóság érzékelését.

Megdöbbentő ugyanakkor, hogy a látnokokra jellemző vakság kiterjedt a Fidesz más vezető politikusára is, akik szintén képtelenek arra, hogy felmérjék, mit hibáztak el végzetesen a kormányzásuk alatt, ehelyett „kütyük által megtévesztett fiataloknak”, „szétvert családi szeretetközösségeknek” és „a nyugati civilizációt szétromboló sátáni folyamatoknak” tulajdonítják párjuk katasztrofális választási vereségét. Mi több, Kövér László Bayer Zsolt április 19-i műsorában, a Hír TV-ben még azt is megjósolta, hogy „némi kis nyilas beütéssel” kormányzó Tiszára kell készülni a jövőben. Úgy tűnik, a Fidesz politikusai nem képesek felhagyni a jóslással, a vizionálással. Pedig igencsak nagy szüksége lenne arra, hogy a legnagyobb ellenzéki frakció az országgyűlésben konstruktív, a jelen problémáira koncentráló politikát folytasson. Talán még nem késő közzétenni az óhajomat: váteszek, kíméljetek!