Végül is milyenek vagyunk?
Erre a roppant bonyolultnak és összetettnek látszó kérdésre van egy nagyon egyszerű válasz: nem kell mondani egyetlen szót sem, csak alaposan körülnézni a választás előtt álló Magyarországon. Mit látunk? Milyen közállapotok uralkodnak? Milyen az oktatás és az egészségügy színvonala? Milyen a közművek állapota, a közlekedés/tömegközlekedés, az úthálózat? A gazdaság kínlódása, a mindent átszövő korrupció, az emberek mentális állapota – nos, mindez egyértelmű válasszal szolgál: igen, ilyenek vagyunk. Ezt tudtuk összehozni a rendszerváltást követő 35 esztendőben; hogy az egyik „nemzeti büszkeségünket” idézzem: Ennyike! (Azt nem javaslom, hogy nézzünk körül a szomszédainknál is, mert akkor még lehangolóbb az eredmény.)
Nemrég meglátogatott a Németországban élő unokahúgom. Sok téma fölmerült a beszélgetésünk során. Többek között azt panaszolta el, képtelen eldönteni magáról, hogy ő most valójában német vagy magyar – és úgy érzi, hogy egyik sem. Se ez, se az – mint Pán Péter a madarak között –, és ez komoly identitászavart jelent számára.
A probléma valójában egyre gyakrabban fölmerül, és szinte mindenki számára ismerős, mert amióta az EU tagjai vagyunk, és megnyíltak a határok, kevés olyan család van, amelyben valaki ne lenne érintett ebben a kérdésben. Az unokahúgom egy disszidens magyar házaspár (a bátyám és a sógornőm) gyermeke; annak idején még disszidensnek bélyegezték meg azokat, akik útlevéllel eljutottak a vasfüggönyön túlra, és nem jöttek vissza. Így a gyerekeik is – mint az unokahúgom – már Németországban születtek, német állampolgárok, ott jártak óvodába, iskolába, egyetemre. Nem Arany János balladáiról tanultak, hanem Goethe és Schiller műveit biflázták. Száz százalékig ott szocializálódtak, és az anyanyelvük is német. Ennek ellenére – ez nyilván a szülők érdeme – az unokahúgom jól beszél magyarul, bár némi akcentussal.
Azt javasoltam neki, változtasson nézőpontot. Ne azt mondja, hogy se ez, se az, hanem fogalmazzon inkább úgy: ez is és az is! Vagyis német is, meg magyar is, és ha ezzel jól sáfárkodik, nem hátrány, inkább valami plusz lesz az életében. Igen, tudom, könnyű ezt mondani annak, aki az egész eddigi életét Magyarhonban élte le, s csak látogatni járt néha külföldre.
Az unokahúgom igazából azért keresett föl, hogy kérdezősködjön. Mivel odakint nem találja a helyét, fölmerült benne, hogy hazajönne, ha nem is végleg, de legalábbis néhány évre, és itt vállalna munkát – aztán majd meglátja. Faggatott az itteni viszonyokról, s a beszélgetés során egyszer csak oda lyukadtunk ki, hogy megkérdezte: valójában milyenek is a magyarok? A kérdésével persze rögtön elárulta, hogy ő ezt kívülállóként fogalmazza meg, ami még inkább megnehezítette a választ. Először az jutott eszembe, látnok költőnket, Ady Endrét hívom segítségül néhány versével (Nekünk Mohács kell, A hőkölés népe), majd az jutott eszembe, hogy Kertész Ákos ominózus írását idézem, ami az Amerikai Népszavában jelent meg – de hamar rájöttem, hogy ezekkel semmire se megyek, hiszen számára ezek a szerzők gyakorlatilag ismeretlenek. Úgy döntöttem, összehozok egy kiselőadást, amit akár még példabeszédnek is titulálhatnék, de azt azért talán mégsem. („Uram, nem vagyok méltó…”)
Azzal kezdtem, hogy sarkítok, egyszerűsítek, mert másképp nem megy. Lecsupaszítom a kérdésekre adandó válaszokat igenre vagy nemre, magyarán fekete-fehér világot rajzolok föl, amiből majd levonhatja maga számára a konzekvenciát.
Kétféle ember létezik. Mindenki döntse el maga, hogy minket itt, a Kárpát-medencében melyik kategóriába sorol. Az egyik vállalja a döntési helyzeteket és a döntéseinek a következményeit, a másik inkább igyekszik ezeket kikerülni, elsumákolni, pedig a hétköznapok során szinte állandó jelleggel döntéseket kell hoznunk, amiknek a következményei visszahatnak ránk. Ha rossz döntést hoztunk, akkor bizony kellemetlenül érezhetjük magunkat, mert szembesülnünk kell azzal, hogy hibáztunk. Ez nagyon kínosan hat az egónkra, ennek ellenére az okos ember ilyenkor mégis inkább tükörbe néz, és tanul a tévedéséből.
„Két út van előttem, melyiken induljak?”, mondja a közismert magyar nóta. A másik embertípus ilyenkor leül, és várakozik, mert képtelen elhatározásra jutni. Egyszerűen fél a felelősségvállalástól. Megvárja, hogy jöjjön valaki, és rögtön nekiszegezi a kérdést: Szerinted? És csöndben marad, míg a másik kitalál valamit – hogy a nóta témáját folytassam: szőke vagy barna? Elindulnak együtt az egyik irányba.
Ismét két lehetőség merül föl. Ha jó döntés született, akkor az emberünk elkezdi hangoztatni: én is erre gondoltam ám, csak kíváncsi voltam, te mit mondasz – és nagyon meg van elégedve magával. Ha kiderül, hogy rossz az irány, akkor viszont felelősségre vonja a másikat, miért döntött rosszul, miért nem figyelt jobban, miért nem nézett utána… stb. nem folytatom. És ismét meg van elégedve magával, mert nem ő hozta a rossz döntést, nem kell tükörbe néznie, a másik a hibás, ő a bűnbak, ő tehet mindenről, lehet rá mutogatni: „Nem elég, hogy jól elcseszted a dolgot, még engem is belerángattál? Fölháborító!”
Feltételezem, önmagát mindenki a döntésképesek, rátermettek csoportjába sorolja, mert nyilvánvaló, hogy kizárólag csak a másik lehet balfácán és élősködő…
Nem derült ki, hogy az unokahúgom ilyen választ várt-e tőlem, vagy jobban örült volna valami konkrétabb megoldásnak – mondjuk a fentebb említett nagyjaink néhány egyértelmű jelzőjének: léha, gyáva vagy épp „genetikusan alattvaló”. Ezen természetesen legtöbb polgártársam fölháborodik, mert ugyan ki ismerne el magáról ilyesmit? Azon viszont már sokkal nehezebb vitatkozni, amit Stefano Bottoni történész fogalmazott meg a Magyar Hang által kiadott Balsors, akit régen tép? című kitűnő könyvének a végén: „A magyar emlékezetpolitika egyik rákfenéje lassan egy évszázada az, hogy nem képes szembenézni az elkövetett hibákkal. Árulókat és bűnbakokat keres ahelyett, hogy megkísérelné őszintén elemezni a nemzeti múltat.” Vagyis őszintén tükörbe nézne végre – de ezt már csak én teszem hozzá.
