Lezárás és továbblépésPremium

A felelősségre vonás nem megtorlás, az elszámoltatás nem bosszú; én a magam részéről falvédőre hímeztetem Unger Anna bölcsességét, amely iránytűként szolgál a rendszerváltásra: azt, amit magunk mögött hagytunk, le kell zárni, hogy aztán éppen ezáltal mindent újra lehessen kezdeni.

Ez a cezúramegvonás az értelme annak a rendszervitának is, amely ismét kibontakozott, és amelyet – szerintem – méltatlanul hagyott az út szélén többször is a közvélemény vagy éppen az ezzel foglalkozó tudós társaságok közössége az elmúlt másfél évtizedben. Még csak nem is arról van szó, hogy sikerül-e megegyezni egy közös definícióban, habár a tényalapú, a tudományt fontosnak tartó világban igenis van jelentősége annak, hogyan nevezzük a dolgokat, és miért éppen úgy. De ha csak a fő ismérvekben sikerül megegyezni, akkor már létezhet egy közös vitaalap, amelyen belül akár el is térhetnek az álláspontok. A rendszervita lényeges lett volna a múltban, amikor például az aktuális Fidesz-kétharmadok idején az ellenzék szerepét kellett volna megvitatni. Majd aztán, ha nyilvános elméleti eszmecsere talán nem is zajlott, mégiscsak egyfajta rendszer-definícióból indult ki a Tisza mozgalma: az autokrácia logikájával szemben szerveződött meg a parlamenten kívüliségre, az állampolgári részvételre, a lokális jelenlétre alapozva. Fontos a rendszer-definiálás abból a szempontból is, hogy mit gondolunk róla, milyen morális súlya volt a múltban hozott döntéseinknek, a kiállásoknak és ki nem állásoknak, a kisebb és nagyobb árulásoknak vagy a kockázatvállalásoknak. Nem mindegy, hogy egy rissz-rossz demokráciában lavíroztunk, amelyben a rendszer veszélyessége csak mítosz és legenda volt, vagy egy autokráciában hoztak az emberek döntéseket, ki úgy, hogy a sorba beállva akár csak indirekt módon, de másoknak is ártott, ki úgy, hogy az elveihez ragaszkodva saját magát is veszélybe sodorta.

Erről azért mégsem ártana körülbelül azonosan gondolkodni.

A mostani helyzet komplexitását az jellemzi, hogy a társadalom nagy része következményeket szeretne látni az elrontott évekért, az ellopott javakért, a tönkretett karrierekért, az iparosított pszichés rombolásért, de közben arra is vágyunk mindannyian, hogy folytathassuk az életünket, s a világunk ne a sarkaiból forduljon ki, hanem egyszerűen csak kezdjen el fokozatosan megjavulni. Komplexitást írtam, és nem ellentmondást, merthogy alighanem ez a lényeg: az elszámoltatás – amely nem bosszú – nem akadálya a társadalmi békének, hanem a feltétele.

Legfőképpen azért, mert mindenekelőtt tisztázunk kell az együttélés szabályait, azt, hogy mi az, amit meg lehet tenni egy ország, egy nemzet, egy politikai közösség tagjaként, és mi az, ami átlépi a határokat. A társadalmi béke csak betartott közös normákon alapulhat, azon nem, hogy időnként eltekintünk tőlük, időnként pedig, ha olyan kedvünk van, betartatjuk őket. Nem szólva arról az erős politikai indokolásról, hogy ha egy autokráciának nincsenek kézzelfogható, személyekre és vagyonokra vonatkozó következményei, akkor bárki újra megpróbálhatja kiépíteni a saját rendszerét, hiszen, lám, mit veszíthet vele.

Az elszámoltatás erős gyakorlati indoka emellett az is, hogy a társadalomnak és az általa megválasztott kormányzatnak egyszerűen szüksége van az ellopott pénzek visszaszerzésére. Legelőször is a még most is nyitva lévő csapokat kell elzárni, lásd például a közvagyon kiszervezésére létrehozott alapítványoknak juttatott részvénypaketteket és osztalékukat. De emellett a mindenféle egyéb módokon kifolyatott pénzek minél nagyobb részének újbóli közvagyonná tétele is alapvető fontosságú, mert közben a közszolgáltatások iszonyatos forráshiányban szenvednek. Ennek az enyhítéséhez szükség lesz az uniós forrásokra, de arra is, hogy a társadalom vissza tudja szerezni a saját pénzét.

Mindez nagyrészt a jog asztala, ahol nem biztos, hogy minden erkölcsi sérelemre sikerül gyógyírt nyújtani, de azért a cezúramegvonás és a közérdek előtérbe helyezése a személyes életek tönkretétele vagy megkeserítése ügyében is orientálhatnak. Még ha nem hangzik is el minden egyes esetben személyes bocsánatkérés, de ha olyan társadalmi környezetben élhetünk, ahol azt érzékelheti mindenki, hogy a saját állama az igazság oldalára állt, akkor megélheti ezt valamiféle fájdalomenyhítésként.

Ez is valami.

Nem lehet a múltban élni, sőt az lenne a lényeg, hogy tovább tudjunk lépni, de ez nem jelentheti azt, hogy az elmúlt tizenhat évet zárójelbe tesszük. Ez a zárójel ugyanis az életünk része. Továbblépni belőle csak akkor tudunk, ha ezúttal rendezzük végre közös dolgainkat, és megpróbáljuk megadni magunknak az igazságérzet lelki nyugalmát.

Olvasna még Lakner Zoltán Hangos Jelen sorozatából? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/18. számában jelent meg április 30-án.